Találkozás

 

Egy ideje érzem, hogy mennem kellene valahova. Még pontosan nem tudom hová, fontosabb számomra az elhatározás, hogy előbb-utóbb útra akarok kelni. A készülődés néha szebb, mint maga az utazás, ezért az nálam az utazás elválaszthatatlan része. Sokszor hosszasan készülődök arra, hogy elinduljak, de utána visszaülök a fotelomba, és jóleső érzéssel állapítom meg, hogy valamivel közelebb kerültem az induláshoz. Milyen snassz lenne egyszerűen felállni és elindulni! Hol lenne ebben a kiérlelt filozófia?

Amikor aztán az utcán vagyok, nem érzek se örömöt, se megkönnyebbülést, egy pillanatra sem gondolok arra, hogy milyen nehezen keltem útra. Úgy viselkedek, hogy lássa mindenki, hogy az utca szülötte vagyok én, aki kedvére sétálgat ott, ahol úri kedve tartja.

Először arra gondolok, hogy buszra szállok, de eszem ágában sincs a várakozók sokasága közé vegyülni, inkább a tömeg mellé húzódok, hogy engem ne mustrálgathasson senki, de én nyugodtan nézegethessem azt, akit akarok.

Kevés ideig köt le a bámészkodás, mert a szemem csak az öreg, bajokkal küzdő embereken akad meg. Semmi kedvem a hozzám hasonlókat bámulni a megállóban toporgók között. Hahotázó gyerekek vagy ringó mellű, fiatalabb hölgyek nem utaznak manapság busszal?

Néhány lépést teszek az útkereszteződés felé, kissé távolodva a buszmegállótól, mintha kedvem lenne egy kicsit gondtalanul bóklászni. Közben az utca végén feltűnik a busz, és én sietősen indulok vissza a megálló felé. A busz gyorsabban jön, mint ahogy számítottam, és iparkodnom kell, hogy elérjem.

A sietéstől a térdembe nyilalló éles fájdalom pillanatnyi megállásra kényszerít. Igen ám, de a busz már olyan közel került a megállóhoz, hogy most már futnom kell, hogy ne késsem le a járművet. Az ismételt kísérlet után érzem, hogy nem tudok futni, tehát úgy kell tennem, mint ha eszem ágában sem lenne busszal utazni. Nem bírnám elviselni, hogy a busz végében utazók vigyorogva biztassanak: „Hajrá öreg! Már csak egy pár lépés!”

A legnagyobb baj az, hogy mindenben hibát látok. Ha valami hibátlan lenne, akkor is megtalálnám benne a hibát, mert nem engedhetem meg, hogy az eddig hibátlanul működő megfigyelési rendszerem eltunyuljon. Hogyan is tudnám elfogadni, hogy valami hibátlan, ha én hibát akarok benne látni?

A sarki kocsma felé indulok. Ha sétálgatok, ide mindig benézek, hogy megkérdezzem, van-e koffeinmentes kávé, holott pontosan tudom, hogy itt még kávéfőző sincs. Tetszik, hogy a pultos hölgy minden alkalommal türelmesen elmagyarázza, hogy: „Kérem, koffeinmentes, az nincs.”

Értékelem, hogy nem teszi hozzá, hogy ebben a csehóban semmilyen kávé nincs. Magamnak sem vallom be, hogy eszem ágában sincs kávét inni, sokkal inkább egy pillantást akarok vetni a belső terembe, hogy megtudakoljam, ott van-e az a fiatal alak, akire egy ideje vadászok.

Szemtől-szembe még nem láttam, de pontosan tudom, hogy őt keresem. A kocsma félhomályából egy fiatal férfi füstbe burkolózó kontúrja mágnesként vonzza tekintetemet. Háttal ül a bejáratnak és nagyokat szív a cigarettájából, érdeklődéssel hallgatja a vele szemben ülő szőke szépséget.

Kettőjük köré finom fátylat terít a cigaretta lustán szétterülő füstje. Sajnálom, hogy a keresett fiatalember háttal ül nekem, így csak a lány vidám csiviteléséből következtethetek a kérdéseimre várt válaszokra.

Gondolom megvárom, míg elszívja a fiú cigarettáját, és megyek is tovább utamon. Amikor pillanatokkal később tekintetemet ismét az asztalnál ülőkre szegezem, már egy újabb cigaretta parázslik az ujjai között.

Amikor ismét az utcán bandukolok, pillanatokra sem villan belém az asztalnál a fiúval szemben ülő lány arca, de a legapróbb részletekig emlékszem a háttal ülő fiatalemberre.

Jól ismerem őt, holott sosem álltunk szemben egymással. Ha hosszasan nézek valamit, mindenben a fiú kontúrja sejlik fel bennem. A kép nem elég éles, a fantáziám is kell hozzá, hogy értelmezzem, amit látok. Ha a memóriám élesíteni akarja a homályos képet, már egy másik kép elmosódó körvonalai kúsznak elő.

Aztán folytatom a sétát. Nem kell azon gondolkodnom, hogy merre vigyen az utam, a lábaim nem tartanak igényt az agy irányítására, pontosan arra mennek ők, ahova én is menni akarok.

Egyetemi fiatalságom kedvelt libalegelője felé indulok, amelyet a hallgatók grundfocija tartott oly sokáig életben.

Meglepődve tapasztalom, hogy az egykori grundról eltűnt az új klinika hatalmas épülete, és ismét teljes pompájában díszeleg ott a mi libalegelőnk, a város egyik szégyenfoltja, a mindent elborító rendetlenség.

Sosem tudtunk örülni a libalegelő helyén pompázó pazar klinikának, mi az egykori pályánkat sirattuk.

Szóval most nincs klinika, ismét van libalegelő, ismét van ott foci.

Ahogy a meccsekre gondolok, óhatatlanul is orromba nyilall a mosatlan trikók és gatyák savanyú bűze. Magamban sem fogalmazom meg, hogy miért kötök mindig itt ki. Mosolygok magamon, amikor úgy teszek, mint ha nem akarva jönnék erre, mert tudom, hogy mit fogok itt látni, tudom, hogy kit akarok itt látni.

Önfeledt rohangálás a pályán, néhány toporgó nézővel a csatatér szélén. A nézők majd mindegyike lány, akik szívből óhajtják már a meccs végét. Nem a foci miatt vannak ők itt, a gladiátorokat várják. Szememmel a kocsmában látott lányt keresem, de ő nincs a drukkerek között. Az ő helyét ma talán valaki más foglalta el.

A fiú, aki miatt itt vagyok, nekem mindig háttal van, és megállás nélkül rohan. Kicsit olyan ez a kép, mintha egy őrülten száguldó vonatból akarnánk megfigyelni egy sűrű erdő egyes fáit. Nekem természetesen így is sikerül azonosítani azt, aki miatt gyakran járok ide.

Az átlagosnál magasabb, az átlagosnál soványabb, az átlagosnál többet dohányzik, talán többet is iszik a kelleténél. De az is lehet, hogy én akarom ilyennek látni. Tehát reszkessetek átlagosak, ő nem olyan, mint ti.

Amikor vége a focinak, a lányok menni készülődnek, a fiúk pedig lihegve kommentálják a meccset, majd ki-ki a rá váró lányhoz lép, és együtt indulnak a kollégium irányába. Együtt lépdel a női elegancia és az izzadságtól bűzlő trikó és gatya.

Öregségem a járda szélén vár arra, hogy a társaság elhaladjon mellette. Rólam senki nem vesz tudomást, de miért is venne? Kinek tűnne fel az én megfáradt lumbágóm? Utólag nyilván mindenki azt mondaná, hogy az utca tök üres volt, nem láttak ők senkit.

Az én fiatalemberem nem csimpaszkodik az őt kísérő lány kezébe, de barátságos mosollyal biztatja a lány gyakori kacagással megszakított beszédét. A fiú minden mozdulata azt közvetíti, hogy hazai pályán játszik ő, nem idegen tőle a hősszerelmes szerepe.

Amikor elbúcsúzik a lánytól a kollégium bejáratánál, meggyorsítom lépteimet, hogy legalább egy pillanatra közelről a fiú arcába nézzek. Ő nem is sejti, hogy ismerjük egymást. Barátságosan visszamosolyog rám, de nem több ez, mint amikor egy alig látható biccentéssel köszöni meg a pincérnek, hogy meghozta az újabb korsó sört. A fiatalember barátságos mosolya előbb őszinte csodálkozássá változik, majd pillanatokkal később kitágult pupillái rémült tanácstalansággal kiáltanak fel.

A fiú szólna, de én akkor már a második lépést teszem, távolodva tőle.

Sajgó lábakkal, de örülve a nem remélt találkozásnak hazafelé indulok. Nem érzem magam fáradtnak, de előre örülök, hogy ölelő karokkal vár a kényelmes fotelom a tévé előtt.

Az utamon a lakásom felé egy kedves hang udvariasan terel vissza a jelenbe. „Üdvözlöm, tanár úr! Nagyon jól tetszik kinézni. Ön egyre fiatalabb.” A kedves szavakra igyekszem én is viccesen válaszolni: „Köszönöm. Én is így érzem. Néha huszonöt évesnek is alig érzem magam.” Kölcsönös hahahaha után folytatom az utamat az otthon biztonságába.

Otthon nem szólok, hogy megérkeztem, halkan csukom be az ajtót magam mögött. Nem kapcsolom fel a lámpát, mert szeretem látni, ahogy a közelgő esti szürkület kedvesen kacérkodik az egyre fáradtabbnak tűnő nappal. A szürkület legtöbbször igen kevés idővel gazdálkodhat, mert a sietős hold gyakran lép a tyúkszemére.

Amikor leülnék, akkor tűnik csak fel, hogy valaki elfoglalta a megszokott fotelomat. Az előbb megismert fiatalember mosolyog tétován rám.

Ülök a fiatalságommal szemben, de áthidalhatatlanul hatalmas szakadék tátong közöttünk. Én szelíd büszkeséggel, ő riadt rémülettel néz rám.

– Ismerjük egymást? – teszi fel azt a kérdést a múlt a jelennek, amit én nem kérdezhetek tőle.

– A kérdésedre így nem lehet válaszolni. Ha azt kérdezed, hogy egyikünk ismeri-e a másikat, akkor a válasz egyértelműen igen.

– Tessék?

– Igen. Te vagy az én múltam, és én vagyok a te jövőd. Szóval én ismerlek, de te nem ismerhetsz engem. Ha közeledsz felém, lépek én is egyet előre, szóval a távolság marad köztünk.

– Ilyen leszek? Így fogok én is kinézni? – szegezi nekem a kérdést.

– Sajnálom.

– Te cammogni is alig tudsz – mondja a fiatalságom.

– Magadnak köszönheted. Ne engem okolj! – válaszolom fiatal énemnek.

– Milyen lesz az életem? – jött az önző kérdés.

– Ne félj, amiért megdolgozol, az meg is jutalmaz. Nem mindig akkor, amikor szeretnéd, de a munka kiköveteli a maga jutalmát. A te esetedben sem lesz ez másképp.

– Alkohol, cigi, nők?

– Csak egy ideig – válaszoltam őszintén a kérdésére.

Válaszomon feldühödve a fiatalember felpattant a fotelból, és szó nélkül csapta rám az ajtót. Hisztis majom, gondoltam magamban, és ösztönösen nyúltam a TV kapcsolóért.

– Kész a vacsora – szólt a feleségem türelmetlen hangja, mert hamar túl akart lenni a napi robot utolsó fázisán.

– Hányan leszünk? – kiáltottam a konyha felé.

– Hogyhogy hányan, ketten – hangzott a racionális válasz.

– Mit szólnál ahhoz, ha négyen kajálnánk ma? Meghívhatnád a fiatalabb énedet, meg én is az enyémet, és jól eldumálnánk vacsora közben.

– Az ilyen viccelődéshez most fáradt vagyok – mutatott ajtót a nejem a javaslatomnak.