A létra

 

Azokba az évekbe röpít vissza bennünket ez a történet, amikor meglehetősen fiatalon, de már némi pedagógiai tapasztalattal a hátam mögött a német, majd nem sokkal később az angol nyelvoktatás megyei szakfelügyelőjének neveztek ki.

A fiatalon kapott feladat nem jelentéktelen teherként nyomta a vállamat, mert mások munkájának megítélése, illetve az iskolai tanórákon folyó szakmai munka irányítása volt a megbizatásom.

Pillanatokra sem élveztem a hirtelen jött hatalmat, sokkal inkább riasztott, hogy a szakfelügyelő megjelenésekor a tanári szobák megszokott zsibongása visszafogott, halk beszélgetéssé fagyott.

Nem akartam én az lenni, akivel az igazgatók rémisztegetik a tanárokat, meg az sem, akivel a tanár ijesztgeti a diákjait. Csapatjátékosnak gondoltam én magam, nem voltam kényeskedő szólista, a diákjaimért tanultam az egyetemen, az iskola volt az én örök szeretőm, akit – bár voltak felejthető civódásaink – talán sosem csaltam meg.

Egyre messzebb kerültem fiatal korom gyerekesen naiv vágyától, hogy egyszerre lehessek tanár meg diák is. Remekül éreztem magam a diákok között, de otthonosan mozogtam a tanárok közösségében is.

Eleinte veszteségnek éltem meg, hogy a szakfelügyelői kinevezéssel az általam tanított órák az iskolámban megfeleződtek, így kevesebb tanuló előmenetelét tudtam napi rendszerességgel figyelemmel követni.

Csak jóval később tapasztaltam meg, hogy többet kaptam, mint amennyit az elején elveszíteni véltem.

De ne feledkezzünk meg arról, hogy az írásunk címének egy bizonyos létrát adtam meg, egy vidám történetet ígértem az iskoláról.

Sokadszor követem el a hibát, hogy néha nehezen követhető elvi fejtegetésekbe bocsátkozom, holott az olvasó vélhetően egy ígért történet kedvéért veszi kezébe az írást.

A tervezettnél korábban érkeztem első szakfelügyelői látogatásom színhelyére, a szentesi gimnáziumba. Az első tanítási óra már megkezdődött, én pedig a harmadik órától kezdve terveztem néhány órát hospitálni.

Nem lehet baj, hogy korábban érkeztem, – gondoltam –, mert így van időm komótosan körülnézni a suliban, beleszippantani az iskola levegőjébe.

Szerettem az iskolát fülsiketítő ricsajával is, de a nyugalmas csendben pihenő iskola is rabul ejtett. A tanítási óra csendjében az iskola szusszanhat egyet, és nyugodtan felkészülhet arra, hogy megölelje a szünetekben a folyosóra tóduló hangorkánt.

Naponta csak egy pár órácska pihenést kér az iskola magának, hogy ablakait szélesre kitárva friss levegőt szippanthasson, hogy összeszedje az épületben véletlenül széthagyott szemetet, hogy felmossa az idők során megkopott a folyosókat. Fodrászhoz, manikűröshöz csak kivételes évfordulókon jár, amikor egy jeles évforduló kapcsán mindenki őt ünnepli. Ilyenkor virágokkal halmozzák el, kezet csókolnak neki, de ő már azt várja, hogy visszatérjen a hétköznap, mert az iskola a dolgos hétköznapok hőse.

Ráérősen sétáltam végig a hosszú földszinti folyosón. Barátságosan kacsintottak rám a megkopott festékű ablakok, a szebb napokat látott tantermi ajtók, fegyelmezetten sorjáztak a falakon a korábbi időknek időtlen emléket állító tablók. Volt itt a falon díszmagyarba bújt nemzeti öntudat, lelkes sztahanovista optimizmus, de nem hiányzott a fotókról a puritán matrózblúzt magára húzó szerénység sem.

A folyosó végén feltűnt egy kisebb diákcsoport, akik az iskolai büfé előtt halkan beszélgetve türelmesen vártak a sorukra. Remek, – gondoltam – iszom én is egy üdítőt.

A diákok illedelmesen helyet engedtek volna nekem a büfére várakozó sor élén, de én nem fogadtam el a felajánlott kedvességet, mert volt időm bőven, meg a sor végén kedvemre bámészkodhattam.

– Köszönöm, nem sietek. Különben is én érkeztem legkésőbb, órára sem kell sietnem, a házim is kész, és nincs másolni valóm sem. Gondolom, felelni sem fogok – próbáltam viccesen reagálni a diákok kedvességére.

Felszabadult nevetés és kedves mosoly fogadta szavaimat.

Nézelődésemben teljesen megfeledkeztem az iskolák egyik elengedhetetlenül fontos személyéről, akit sokan – beleértve önnönmagát is – az igazgató után az intézet második emberének tartottak. Hivatali megnevezése széles skálán mozgott, de mindenütt ugyanaz volt a munkája. Volt, ahol udvarosnak, fűtőnek vagy hivatalsegédnek hívták, régebbi időkben iskolaszolgának titulálták, a legtöbben egyszerűen besúgónak tartották.

Az igazgató bizalmi embere volt, kíváncsi tekintete mindenütt jelen volt, majd mindenről tudott, és mindenről tudni akart.

Szóval állok a büfé előtt, türelmesen várok a soromra, amikor valaki szólít.

– Hé, maga!

Nem fordulok hátra, mert engem így nemigen szólítottak még. Miért is fordulnék meg, ha nem engem keresnek?

Egy kéz óvatosan megérinti a vállamat, én megfordulok, egy szúró tekintetű középkorú férfi áll előttem. Rutinosan intézkedik, az a típus, aki engedelmességhez szokott, de maga is szívesen parancsolgat, ha teheti.

– Magának szóltam – így az engem megszólító.

– Tessék, miben segíthetek? – nézek rá némi csodálkozással.

– Maga jelentkezett a fűtői állásra?

A kék köpenyes eltekintett a cirádás bevezetőtől, egyszerűen megkérdezte azt, amit tudni akart. Nem sietek a válasszal, nagy kedvem van egy kicsit élcelődni. Nem állítok valótlant, de igyekszem magam is élvezni a beszélgetést.

– Azért jöttem egy kicsit korábban, hogy előbb alaposan körülnézzek. Jobb, ha az ember saját szemével látja, hogy mit vásárol.

– Maga nem idevalósi? – kérdi a magát az iskola második emberének gondoló ember.

– Nem, én bejáró vagyok – adtam meg a valóságnak megfelelő választ.

A férfi elégedetten konstatálja, hogy egy fix állásért ebben az iskolában vállalnám a napi bejárást is. Állásinterjú volt ez a javából, tudtam, ha a minden lében kanál hivatalsegéd nem tart elfogadhatónak, buktam volna a fűtői állást. A következő kérdésnél a híres bécsi tanár, a pszichológia pápája, Sigmund Freud villant az agyamba, aki szerint elszólások pedig nincsenek.

– Szokott inni? – szegezte nekem a kérdést a köpenyes hivatalsegéd, mérlegelve, hogy tudok-e majd a keze alatt dolgozni.

Erre már nehezebben tudtam válaszolni, nem akartam stílustörést a beszélgetésben, ezért így szóltam.

– Nem tartogatom sokáig a számban, ha erre gondol. Pálinkából kevesebbet, a sört jobban szeretem.

A mindenben járatos hivatalsegéd a bennfentes magabiztosságával jegyezte meg:

– Erre azért vigyázzon, a Miska bácsi nem tűri az italt.

A beszélgetés nem ért véget az italozásra vonatkozó kérdésekkel.

– Nők?

Nem tudom, hogy elpirultam-e a válasznál, de férfiasan bevallottam neki, hogy három. Jobb az ilyet bevallani, mert, ha később kiderül, kisebb a baj, gondoltam. Nálam a nők egyben a családot is jelentette.

– Tudja, egy közülük magam korabeli, kettő meg fiatalabb. Nem tudtam, hogy az engem kérdező értette-e a mondatban megbúvó humort, de én örültem, és szellemesnek gondoltam a válaszomat.

Közben megkaptam a kért kólát a büféstől, és félreállva helyet adtam az utánam érkezetteknek. Azt hittem, hogy a beszélgetés a hivatalsegéddel megszakadt az utolsó, a nőkre vonatkozó kérdés után. Nem, az igazi ezután következett, mert a hivatalsegéd így folytatta:

– Amíg várnia kell Miska bácsira, segíthetne nekem a kétágú nagy létrát felvinni a padlásra – és e kéréssel rátértünk az állásinterjú gyakorlati részére.

Hogy is lehetett volna egy ilyen udvarias kérést megtagadni? Ha tanárként csődöt mondanék, talán hasznosíthatom a létracipelésben szerzett tapasztalataimat.

– Menjen uraságod előre, mert ismeri itt a járást, én meg a létra végét viszem – igyekeztem bizonyítani gyakorlatias gondolkodásmódomat. Nem volt különösebb jártasságom az ilyen munkákban, de nem mutatkoztam ügyetlennek sem. A koma szólt néha, hogy ne nyomjam a létrát, mert elbotlik, jobb, ha ő húz engem maga után. Szóval ő húzta, én meg nem nyomtam különösebben. Nem volt semmi baj, bár a lépcsőfordulónál óvatosabban kellett menni.

A baj, ha ezt bajnak lehet nevezni, az első emeleten, a tanári környékén történt. Szokásos ellenőrző útra indult az iskola igazgatóhelyettese az épületben, amikor megpillantott engem, a létra hátsó végével a kezemben.

– Miska bácsi! A szakfelügyelő úr van itt!

Az éles hangra több tanár jött ki a folyosóra, hogy láthassa a riadalom okát. Időközben kicsöngettek és kértem a tanár-és diáksereget, hogy adjanak utat, és a létrát előre tolva serkentettem a hivatalsegédet, hogy szaporázza lépteit.

Szerencsére a nekem munkát adó hivatalsegéd álmában sem gondolta volna, hogy a helyettes igazgató engem értett a szakfelügyelő alatt, így akadály nélkül került a létra a padlásra. A munka végeztével magyarázatot is kaptam, hogy miért volt a sietség.

– Nem akartam, hogy a létra láb alatt legyen, amikor jön a szakfelügyelő úr. Rigolyás embernek mondják. Abból nem lehet baj, ha a kedvében járunk – majd így folytatta:

– Ilyenkor nagyon ügyelünk mindenre. Miska bácsi különben sem szíveli a rendetlenséget – informált a derék munkaadóm.

Szívesen bámészkodtam volna még a padláson, nézegettem volna az iskola múltjából való tárgyakat, de erre nem volt idő, mert a hivatalsegédnek fel kellett készítenie az iskoláját a szakfelügyelői látogatásra.

– Jöjjön csak velem, lássa meg maga is, hogy milyen az iskola. Miska bácsinak most úgyis kevés ideje van az inspekció miatt. Ha maga is segít, hamarabb végzünk.

– Mi lesz a munkám? – a kérdésemmel magam ajánlkoztam a munkára.

– Gyorsan összeszedjük a szemetet a folyosón meg az udvaron is. Ha látna a folyosón széthagyott diákholmit, azt a portára visszük. Azoknál keresheti, aki elhagyott valamit. Benézünk majd a menzára is, mert mindig van ott valami emelgetnivaló, ami nehéz az asszonyoknak.

Benéztünk a menzára, volt emelgetnivaló is. A példás tisztaság azonban nem tudta elnyomni a mindenbe beleivódó nehéz konyhaszagot. A menza után megnéztük, hogy rendben van-e a szakfelügyelő számára fenntartott parkolóhely az iskola épülete előtt. Egy szóval sem árultam el, hogy az üresen hagyott parkoló hely mellett az én kocsim áll.

Csengetésre minden a helyén volt az iskolában. Kicsit magaménak is éreztem a rendet, amely várta a szakfelügyelőt. Kértem a hivatalsegédet, hogy mutassa az utat az igazgatói iroda felé, mert lehet, hogy már várnak rám.

A mindenben tájékozott hivatalsegéd a bennfentesek magabiztosságával fordult felém:

– Miska bácsi most nem fog magával foglalkozni, mert a szakfelügyelőt kísérgeti az ma egész nap.

A folyosón néhány diák társaságában egy rögtönzött megbeszélésben találtam az iskola igazgatóját. Nagyot nézett az iskolavezető, amikor meglátott bennünket.

– Sándor, miért nem jelentette, hogy megérkezett a szakfelügyelő úr? – vonta az igazgató kérdőre az emberünket.

A sóbálvánnyá vált hivatalsegéd szemét lesütve sem rám, sem az igazgatójára nem mert nézni, mert attól tarthatott, hogy rá fog szakadni az ég.

Mielőtt kezet nyújtottam a megszeppent férfiúnak, a következő mondattal búcsúztam tőle:

– Köszönöm, hogy segített bejárni az iskolát. Így ketten gyorsabban végeztünk. Remélem, maga is kedvét lelte a közös munkában. Talán mindketten gazdagabbak lettünk egy élménnyel.

Majd az iskola igazgatójához fordultam:

– Direktor úr, én kértem meg a munkatársadat, hogy mutassa meg nekem az iskolát. A padlástól a pincéig mindent bejártam, voltam a menzán is. Ami hiányosságot tapasztaltam, ami kifogásolható lett volna, azt közösen helyreigazítottuk. A munka nagyobb részével végeztem, most már alig van dolgom az iskolában. Már csak az intézetben folyó német és angol oktatásról kell képet alkotnom…

Távozásomkor megpillantottam az udvar sarkában a hivatalsegédet, amint egy középkorú férfival beszélgetett. Felszabadult mosollyal köszönt el tőlem.

– Jó utat kívánok, szakfelügyelő úr! Éppen a fűtő állásra jelentkezett egyénnel beszélgetek, de most az igazival.

– A viszontlátásra – köszöntem el a volt munkaadómtól, de megengedtem magamnak még egy megjegyzést:

– Már nyugodtan visszahozhatják a padlásról a létrát, mert elment a szakfelügyelő.