Die DDR

 

Szóval ebben a történetben az ország fontosabb, mint az én néha felelőtlen botladozásaim német föld keleti felén.Sokszor jutott eszembe a fenti téma, de megírását egyre csak halogattam, mert semmi kedvem nem volt a derűs tavasz helyett a borongós őszről elmélkedni. Ezzel a történettel egy fiatal egyetemi hallgató szeretne átnyújtani Neked egy olcsó virágokból font kusza csokrot, amelyet olyan országban szedett, ahol a rendszer kivételével talán mindent szeretett. Ha nem írnék erről az országról, akkor csak egy sokszor kialvatlan, borostás fiatalt látnál magad előtt, aki mindig talált időt a barátaira, soha nem utasított vissza egyetlen meghívást se a sörözésre, aki nevén ismerte majd mindegyik ottani utcai bockwurst árust, aki barátságáért senkinek nem maradt adósa.

Az NDK-n utólag sem lehetett mosolyogni, mert ez a mosolyra képtelen rendszer nem tűrte volna a viccelődést.

A német földre visszatelepített rokonaimtól hallottunk először arról, hogy milyen az az ország, ahová Magyarország háború után száműzte az itteni svábok egy jelentős részét.

Az, hogy a kitelepítettek nagyobb része a demokratikusnak mondott német államba került, még erősebb tónussal húzta meg az orosz zóna határait, ahogy rokonaim szóhasználatát átvéve a családom is nevezte az NDK-t.

Írhatnám azt is, hogy rokonaimat visszatelepítették őseik szülőföldjére, de ez csak részben fedné a valóságot, mert ők szülőföldjüket valahol Baranyában gondolták, és a háború utáni visszatelepítésüket német földre száműzetésként élték meg.

Az ottani politika bár megtűrte a visszadeportált svábokat, de a környezetük bizalmatlan volt velük, idegenként tekintett rájuk. Magyarok voltak ők ott akkor is, ha egymás között is németül beszéltek, mert alig tudtak magyarul.

Mi, itteniek a szórványosan hazalátogatóktól hallottunk az NDK-ban uralkodó viszonyokról. A nagyobb egyéni szabadsághoz szokott rokonaim, újsütetű városiként az NDK-ban megismerkedtek egy számukra idegen világgal, nehezen éltek együtt a város bizalmatlanságával, az agyonszabályozott új életükkel, a mindenben veszélyt szimatoló közvetlen szomszédaikkal.

Elbeszéléseikből megismertem egy világot, amitől minden porcikám viszolygott. Történeteik alapvetően befolyásolták a véleményemet az NDK-ról, és ehhez jött, hogy saját tapasztalataim teljes mértékben alátámasztották a tőlük hallottakat.

A fentnevezett állam szerves része volt a hatvanas évek német szakos egyetemi hallgatói életének is, mert tanszékünk lektorai kizárólag a német nyelvterület szocialista részéből jöttek, és az őket küldő ország elvárta tőlük, hogy egyetemi óráikon is hirdessék a nálunk akkor már jócskán túlhaladott demagóg katyvaszt.

Egy szót sem értene az ember ebből az írásból, ha nem tudna néhány dolgot arról a hírhedt stasi dirigálta országról.

Ha egyetemi hallgatóként hosszabb időt töltöttél az NDK-ban, sunyin melletted foglalhatott helyet az állambiztonság embere az egyetemi előadáson, de veled kortyolhatta a sörét a kollégium konyhájában is, soha nem fogta be se a fülét, és a szemét akkor sem sütötte le, ha barátnőd vizitált kollégiumi szobádban.

Sok magyar turista fordult meg az akkori NDK-ban, akik ebből a világból valószínűleg alig vettek észre valamit, mert nyelvtudás nélkül csak a boltokat járták, és egymáson röhögve néha elmerészkedtek a nudista strandra.

Kapcsolatuk nem lévén a nyilvánosan némán hallgató ottani értelmiséggel, a turisták egy fegyelmezetten dolgozó országot láthattak, ahol az emberek valamivel jobban éltek, mint mi Magyarországon, de közülünk valahogy mégsem cserélt volna velük senki.

Azt, hogy a különbség a két Németország között az élet minden területén jelentős, jól tudtuk. Később azt is megtapasztaltuk, hogy a két Németország közötti különbség lényegesen nagyobb, mint a közöttük alig fellelhető hasonlóság.

A szocialista hatalom a kettészakított Németországot két külön országnak tartotta, és hangsúlyozta azt is, hogy keleten a közös gyökerek ellenére a nyelv is egy más fejlődési irányt vett. Szóval mi, egyetemisták, egy olyan időszakban igyekeztünk a német nyelvet elsajátítani, amikor az ország keleti részében azt vallották, hogy a szocialista fejlődés a nyelv átstrukturálását is kiköveteli magának, és ezzel gatyába fogja rázni Goethe és Heine nyelvét is.

Hallgatóként elég sokat jártunk német nyelvterületen, de ezt is pontosítani kell, mert mi kizárólag a szocialista szektort jártunk be.

Az NDK-t beutazva saját fiatalságunk tombolta ki magát. Tudott az NDK a lehetőségek országa is lenni, ha megelégedtünk azzal, ami meg volt engedve, ha nem azt akartuk, amiről ők még hallani sem akartak.

Sok minden volt megengedett, de mi ezt magától értendőnek tartottuk, hiszen itthon már ehhez voltunk szokva. Bennünket az zavart, hogy volt, ami még kérdésként sem volt említhető.

Nyilván egyik úgynevezett szocialista országban sem örültek volna annak, hogy valaki a nyugati országokban élvezett jogokat kéri számon, de az NDK-ban ez fejvesztéssel járt volna.

Az első benyomások igen csábítóan jók voltak – hiszen ezért is jöttünk ide –, itt mindenkivel németül beszélhettél, de kellett ügyelned arra is, hogy a németek megértsék, amit mondasz, meg hogy megértsd, amit ők hadarnak neked. Ez utóbbi semmivel sem volt könnyebb, mint saját mondókád elnyögése, mert a beszédtempójából senki sem vett vissza, meg a dialektusáról sem mondott le a kedvedért.

Volt itt nudista strand, illetve alig volt gatyás fürdőhely, és voltak az ottani egyetemisták közt kapcsolatra nyitott lányok is.

Alacsony árak kínálták portékáikat, a sör a vékony pénzű egyetemi külföldi hallgatóknak is megfizethető volt.

Baj az alacsony árakkal nem volt, de amit te kerestél a boltban, az gyakran nem volt készleten, mert a szocialista rendszereket kizárólag a tervgazdaság, és nem az egymással versengő piac látta el áruval.

Ha nem azt vetted, amire szükséged lett volna, és megelégedtél azzal, hogy bagóért vásárolhatsz bármi mást, amire viszont semmi szükséged nem volt, így gazdagabb lehettél egy porszívóval vagy egy varrógéppel, vihettél minden ismerősödnek egy hajszárítót ajándékba, és a pénzed sem lett sokkal kevesebb.

A hangos, néha harsány sörözés senkit sem zavart, de el kellett fogadnod, hogy a pincér jelölte ki, hogy hová ülhetsz, és hogy melyik asztalnál van kiszolgálás. Ha hússzor tetted fel azt a kérdést, amit egy NDK-s sosem tett volna fel, hússzor ugyanazt a választ kapod.

– Ennél az asztalnál nincs kiszolgálás.

A miértre nem volt válasz, mert az ittenieknek ilyen kérdéseket csak a finnyás külföldiek tettek fel.

Egyszer, amikor nagyon késő éjszaka értem a berlini Keleti Pályaudvarra, ahol volt egy órám a Rostockba tartó vonatom indulásáig, és szívesen ittam volna egy sört, a következő esetem volt.

A tágas vasúti étteremben (MITROPA) csak egy idős pár ült egy asztalnál, eléggé távol a bejárattól. Utólag már tudom, hogy nem véletlenül igyekezett mindenki mindentől és mindenkitől távolabb ülni, mert így kevésbé volt hallható, hogy a miről is beszélgetnek.

Az itteni haverjaim unos-untalan figyelmeztettek, hogy ne olyan hangosan, mert nem tudhatod, hogy ki hallja.

Írhattam volna persze azt is, hogy sörrel óhajtottam csillapítani szomjúságomat, de ahhoz nem kellett okvetlenül szomjasnak lenned, hogy igyál egy sört, vagy kettőt.

Leültem egy asztalhoz a majdnem teljesen üres étteremben, nem messze a bejárathoz, mert onnan kényelmesen beláttam az egész helyiséget, és türelmesen vártam, hogy jöjjön a pincér.

Jött is, és a barátság legcsekélyebb jele nélkül közölte velem, hogy álljak fel, mert megmutatja, hogy melyik asztalnál van jelenleg kiszolgálás.

Egy perccel később már hárman ültünk az idős házaspár asztalánál. Zavartan kértem elnézésüket, remélve, hogy jelenlétem nem zavarja őket beszélgetésükben.

Az idős hölgy kedvesen megjegyezte, hogy semmiben sem zavarom őket, meg néha jót is tesz, ha a társaságban nemcsak az unalomig ismert arcok vannak.

Az NDK-ban úgy tudták kezelni ezt a szörnyű helyzetet, hogy mindenkit gyanúsnak gondoltak. A szomszédod ugyanazt gondolta rólad, amit te róla.

A kellemes beszélgetés az idős házaspárral időszakosan feledtette velem, hogy egy nagyon unalmas, hosszú zötykölődés elé nézek Stralsundig.

Már akkor untam a vonatozást, amikor még egy korsó sört tartottam a kezemben a restiben. Kényszerű fogságban éreztem magam a vonaton, egyszerűen túl akartam élni a pár órát, amikor a választási lehetőségem arra korlátozódott, hogy vagy a vonat ablakán bámulok ki, vagy bambán meredek magam elé.

Az NDK-ban sok minden más volt, mint nálunk Magyarországon. Szerintem a németek még sorban állás ellen sem prüszköltek annyira, mint mi, magyarok. A sor végén álló semmilyen ürüggyel nem igyekezett volna előrébb tolakodni, mert neki a rend fontosabb, mint a pillanatnyi előny.

Nálunk a sorban állás azért macerás, mert vannak az ügyeskedők, akik eléd tolakodnak, és ezzel a te elvszerűségedet köpik szembe, és a kényszerű várakozást a poklok poklává teszik.

Eleinte furcsának találtam, hogy ott a férfiak többsége simléderes sapkát hord, ami engem egyfajta katonai egyensapkára emlékeztetett.

A kalapról az ottaniak azt gondolhatták, hogy nem fejez ki semmilyen az együvé tartozást. Én nem illettem volna a németek közé, mert engem a kötelező gimis sapka is megőrjített.

Nekem a magyar vasút sokkal jobban megfelelt. Ott nem volt hisztérikusan kínos rend, a magyar vasút koszos is volt, meg büdös is, a menetrend legtöbbször csak hozzávetőlegesen stimmelt, és ez az utazást családiassá tette.

Ha szimpatikusnak találtak az útitársaid, meg is kínáltak házi pálinkával, vagy kannás borral. Ha a fülkében kimért rend uralkodott, ha nem kínáltak se pálinkával, se saját készítésű kolbásszal, tudhattad, hogy nem Magyarországon vagy.

Ha megkérdezted egyik német utastársadat, hogy mikor érkezünk Rostockba, soha nem kaptál olyan választ, amit itthon megszoktál. Itt senki sem azt mondta, hogy: – úgy másfél óra múlva –, vagy azt, hogy: „Hol is vagyunk most?”

Egy német mindig tudta a számomra teljesen felesleges részleteket.

A megkérdezett elővett egy menetrendet, és percre pontosan megmondta a kérdezett időt, majd az órájára nézett, és tudatta veled az ebből levonható következtetéseket.

Mindig vonattal utaztunk az NDK-ba, mert a menetjegy olyan olcsó volt, hogy azon is csak percekig csodálkoztunk volna, ha a vasút visszaadja az jegyre szánt öt márka felét, ami az akkori időkben úgy huszonöt forintnak felelt meg. Persze a kedvezmény igénybevételéhez tulajdonolnod kellett egy nemzetközi diákigazolványt, ami legalább nyolc forintba került. Megvolt azért mindennek az ára! Ne feledjük, 1965-öt írtunk.

Az első egyetemi évünk után egy kisebb társasággal az NDK-ba utaztunk, hogy az itthoni punnyadás helyett élvezzük mindazt, amit a német nyelvterület kínálni tud. Megközelítőleg a társaság fele volt német szakos, a többi alig vagy egyáltalán nem beszélt németül.

Az, hogy voltunk egy páran, akik egyetemi tanulmányaik kapcsán tudtunk valamit az NDK-ról, nem jelentette azt, hogy tudásunk sokat ért volna. Avval, hogy mikor alakult meg az első munkás-paraszt állam, vagy a nők egyenjogúsága hogyan érvényesült a kettéosztott ország keleti felében, nem sokra lehetett menni.

Szándékunk szerint dolgozni mentünk az NDK-ba, de utazni is akartunk, gyakorolni a nyelvet, és persze sok sört inni. Ezek a tervek tökéletesen teljesültek, de megismertünk egy másik világot is, amely sokban különbözött, és a számunkra lényeges kérdésekben alig hasonlított a mi országunkhoz. Különbözésük mellett a hasonlóságok is tetten érhetők voltak, mert a fő pilléreket tekintve a szocialista országok nem különböztek egymástól.

Este, szakadó esőben érkeztük Drezdába, abba a városba, amely akkor a magyarok jelentős részének a külföldet jelentette. A vasúti pályaudvar előtti hatalmas tér gyér megvilágítása még borzalmasabbá tette a ránk váró látványt.

Vastag pallókon totyogva kerülhettük csak meg a főpályaudvar előtti sötéten tátogó hatalmas háborús kráterszerű bombatölcsért, amely egyszerre emlékeztetett és figyelmeztetett.

Fáradtak voltunk a kimerítő húszórás vonatozás után, szakadt az eső, és egy, a háborúból visszamaradt bombakráter állta utunkat. Sokkal kedvesebb fogadtatásra számítottunk.

Mentünk egy pár percet, amikor az élen haladó barátunk megállt, és elképedten bámult maga elé, a sötétségbe. Késő este volt, tíz óra lehetett, egy olcsó kocsmát kerestünk, hogy igyunk egy sört, és egyszer csak ott találjuk magunkat a háborúban lebombázott Frauenkirche előtt.

A kegyelmet nem ismerő erőszak előtt meghajló hatalmas templom gazzal benőtt romjait verte az eső, a sötétség ezt a képet még félelmetesebbé tette.

Mi, tizenkilenc éves fiatalok, akik bulizni jöttünk ide, most nem egy didaktikusan összeállított tankönyv képeit nézegettük, hanem ott álltunk a világégést felidéző borzalom előtt. A látvány mindenkit néma csendre intett. Társaid szemében láthattad saját félelmedet.

A közelben találtunk egy olcsó éttermet, ahová betértünk a szakadó eső elől. Leültünk egy asztalhoz, és nem is kellett sokat várni a pincérre, de az fura módon nem a rendelést akarta felvenni, hanem az iránt érdeklődött, hogy láttuk-e a bejáratnál álló táblát, amely azt tudatta a belépőkkel, hogy itt a vendégeket az asztalhoz kísérik.

Fel kellett állnunk az asztaltól, és legalább tíz percet várakoztunk a bejárati ajtó körül, hogy a pincér instrukciói alapján helyet foglaljunk a számunkra kijelölt asztalnál.

A sokadik sör után odajött hozzám az egyik szegedi srác, aki pár szó kivételével semmit sem tudott németül, és ezt mondta:

– Ezek itt nem értenek németül?

– Miért, mi a baj? – kérdeztem, készen segítségnyújtásra, ha erre szükség lenne.

– Mondom a pincérnek, hogy Bier kalt, bitte, de az csak hülyén néz rám – így a fiú, majd folytatta:

– Megismételtem a pincérnek a mondatot, de most már lassabban és tagoltan, de a fószer csak üveges szemmel bámult rám. Hibásan mondtam valamit?

– Hát, nyelvtanilag hibás ugyan, de érthető a mondat – a hiba ott volt, hogy itt nincs meleg sör.

Ittuk a sört, dohányoztunk és dumáltunk. Idővel éhesek lettünk. Otthon néhány szegedi kocsmában ilyenkor zsíros kenyeret rendeltünk lila hagymával.

– Megkérdeznéd a pincért, hogy adnak-e zsíros kenyeret hagymával, lila hagymával. Megpróbálkoztunk bulizós életünk olcsó kajájával, de ezzel sem mentünk sokra.

– Lehetne paprikás krumpli is, ha nincs kenyér meg zsír – javasolta valaki.

Nem is értenék, hogy mit kérdezek. Itt ez ismeretlen.

– Mit nem lehet ezen érteni? Mondd nekik, hogy paprika und krumpli.

– A németek nagy része nem is ismeri az őrölt paprikát, hát még krumplival együtt főzve – próbáltam az ismerősöm országismereti ismereteit bővíteni.

– De mit esznek ezek, ha kevés a pénzük? – erőltette a barátom a témát.

– Ezek itt ilyenkor eintopf-ot esznek, amit csak akkor tudnál letuszkolni a torkodon, ha a közvetlen éhhalál fenyegetne.

Válogatás nélkül egy lábosba dobálod az otthon fellelhető, a külön-külön ehető zöldséget: krumplit, répát, karfiolt, káposztát, salátát, karalábét, meg ami még van a pincében, egy ideig főzöd, majd egy fél marék sót szórsz a forró vízbe, hogy a főztödnek íze is legyen.

– Nem tudom, hogy vagytok ti ezzel, én már nem is vagyok éhes, de a fél marék sótól még jobban megszomjaztam.

1965-ben jártunk az NDK-ban, amikor már nem volt jegyrendszer, és ha az ellátás nem is akadozott, de az éttermekben mind a választék, mind a mennyiség szűkre szabott volt.

Az első állomás után útra keltünk Stralsund felé. Nagyon szenvedtünk, mert a vonat tömve volt, fáradtak voltunk, ha nem is fenyegetett bennünket az, hogy szomjan veszünk, de az éhhalált többen emlegették.

Nem voltunk az útra felkészülve. Keveset tudtunk az itteni kultúráról, az itt beszélt nyelvről meg úgyszólván semmit. A vonatban szolgálatot teljesítő kalauz a harmadik nekifutásra megértette azt, amit mondtunk neki, de a válaszával alig tudtunk mit kezdeni. A válaszának megfejtésében nagyot segített a saját kérdésem is, mert nagyjából tudtam, hogy milyen válaszok adhatók arra.

Segítségemre volt a családom által beszélt sváb nyelvjárás, de plattdeutsch hallatán elállt a lélegzetem.

– Ezek itt nem németül beszélnek? – tudakolta egyik társam.

Tudtam volna válaszolni a kérdésére, ha valaha is hallottam volna a plattdeutschról. Az első találkozásom ezzel a dialektussal letaglózó volt. Akkor még nem tudhattam, hogy egyszer majd egyetemi jegyzetet fogok írni a német nyelvjárásokról, benne természetesen a plattdeutschról is. Némi nyelvészeti ismerettel ez a dialektus pontosan leírható, de a megértéséhez idő kell, arra, hogy beszéljük is, arra csak elvben van esély.

Stralsundban voltunk, egy munkásszállón elszállásolva, és alig pár száz méterre a tengertől. Fáradtan érkeztünk a szálláshelyre, a több órás vonatozás az utolsó csepp energiát is kipréselte belőlünk.

A holminkat az ágyra dobtuk, és egy félóra múlva már indulni is akartunk a tengerhez. Nem ismertük a várost, senki sem járt közülünk még itt, de -bár erről egy szó sem esett- mindenki a tengerre volt kíváncsi.

A tenger alig pár száz méterre volt a szállástól. Milchbar, hirdette egy utcai reklám, amit a laikus is könnyen megfejthetett, hogy a Milch adja az összetett szó lényegi jelentését. Ismertem én akkor is a bár szó jelentését, akkor is, ha még soha nem fordultam meg ilyen puccos helyen.

A szót nem lehetne tejivóval fordítani, ha a szegedi Somogyi utcai egységre gondolnánk. Úgy kellene elképzelni a német Milchbar-t, hogy a Somogyi tejivót és a Kisvirág cukrászdát közös nevezőre hoznánk és egy terembe préselnénk.

Itthoni szokásomnak megfelelően most ott ittam a tejbárban egy liter tejet és ettem hozzá pár kiflit.

Szokva voltam a tejhez, így nem kellett attól tartanom, hogy a hasmenés beárnyékolja első találkozásomat a tengerrel.

Álltam a végtelen egyik szélén és teljesen megfeledkeztem arról, hogy mögöttem is a végtelen nyújtózkodik. Meg jobbra is meg balra is, de azt már nem tudom eldönteni, hogy állhattam-e a végtelen közepén, ha a végtelennek tényleg nincs vége, mert akkor közepe sem lehet.

Magam előtt láttam a szürke tengert, de a távolban is csak a színtelen szürkeség volt, fogalmam sem volt arról, hogy meddig tart a tenger, és hol kezdődik az égbolt, mert a megkülönböztethetetlen szürkeség egymásba csimpaszkodott.

Másnap néhányan ismét kimentünk a tengerpartra, de a kép nem lett színesebb. Kicsit el is ment a kedvem az itteni tengertől, mert itt minden fájóan egyhangú volt. Kerestem a regények kék, romantikus tengerét, de azok a könyvek biztosan nem ezen a környéken íródtak.

Pár nappal később néhány főiskolás lánnyal ismerkedtünk meg a tengerparti csatangolásaink során.

– Jöttök fürödni? – volt az ismerkedésünk egyik első mondata. Akkor még nem tudtuk, hogy itt a strandok majd mindegyike nudista volt.

– Natürlich – volt az egybehangzó válasz, mert ezt a szót azok is ismerték, akik egy szót sem tudtak németül.

– Jaj, nincs nálam a fürdőgatyám – szólalt meg az egyik srác, amikor a strand bejáratához közeledtünk.

A lányok nagyot röhögtek rajtunk, amikor kiderült, hogy csak egyetlen magyar dalia kíséri a négy német lányt a strandra. Mi, többiek a bejárat körül bagóztunk, amíg a fürdőzők kijöttek a gatyás strandolók elől elzárt partszakaszról.

– Milyen volt? – kérdeztük a haverunkat.

– Semmi különös. Tudomást sem vettek rólam – így a nudit megjárt barátunk.

– Ez azért egy fokkal jobb, mint ha röhögtek volna rajtad.

Mi is szerettük volna kipróbálni ezt a strandolási módit, és addig mentünk a vízparton, amíg találtunk egy teljesen elhagyott partszakaszt, ahol mi is keblünkre öleltük a Keleti tengert, ahogy az itteniek a nagy vizet nevezik.

– Nem kellemetlen nektek, ha mi meztelenül fürdünk? – tudakolta a német lányok egyike.

– Részemről rendben van, de várj, mert megkérdem a többieket is – válaszoltam mosolyogva a lánynak, majd pillanatokkal később én is csatlakoztam a kérdésén hahotázó többiekhez.

Aztán egyhangúan elhatároztuk, hogy kipróbáljuk a nudista strandolást, ami olyan Mátyás királyosra sikeredett, mert hat, pucérra vetkőzött fiú minden holmiját, törölközőstől, plédestől maga elé szorítva követett négy német nudista lányt.

Leültünk egy árnyas helyre, és ott gubbasztottunk egész délután, majd, és amikor már csak egy pár ember volt a strandon, berohantunk a vízbe.

Az alig tizenkét fokos víz, igencsak elterelte figyelmünket a meztelen fürdőzésről, és a közvetlen fagyhaláltól tartva rohantunk vissza a partra. Annyira fáztam, hogy nem is törődtem azzal, hogy a német lányok milyen jól mulattak rajtunk.

Ezzel a fürdőzéssel be is fejeződött a bensőséges barátságom ezzel a Keleti tengerrel, mert a víz hőmérséklete ittlétünk alatt egy fikarcnyit sem lett barátságosabb.

Részemről megvolt az érdeklődés a tenger iránt, de a nagy víz rólam tudomást sem véve, hideg tekintettel bámult a semmibe.

Érdekes módon volt folytatása nudista strandnak, mégpedig otthon, Szegeden.

– Voltál a nudista strandon? – hangzott barátaim kérdése.

– Persze – volt a nagyképű válaszom, de egy szóval sem említettem, hogy a pucérságom szemlesütve bújt a magam előtt tartott törölközőm mögé, de a kérdést nekem feltevők pontos leírást kaptak a FKK -ról, ahogy az itteniek a nudista strandolást nevezik.

Az igazságnak megfelelően egy szóval sem állítottam, hogy kivont karddal vonultam volna végig a strandon, meg azt sem, hogy minden nő megfordult utánam, mert ezzel a kijelentéssel Münchausen báró történeteit nulláztam volna le.

Mesélve a történeteket felejtődik, hogy milyen országban is voltunk.

Egy közüzemi vállalatnál dolgoztunk kintlétünk alatt, illetve dolgozgattunk. A meló nem volt strapás, de a pénz sem volt sok. Szóval dolgozgattunk, és kerestünk egy kis pénzt. A német melósok elégedettek voltak velünk.

Már az első napok egyikén feltűnt nekem, hogy a németek majdnem mindegyike úgy három óra felé abbahagyja az ásást, és a távolba mered. Néztük őket, de nem láttunk semmit, így folytattuk a saját melónkat. Talán a harmadik napon, a németek egyike magyarázatot fűzött a pillanatokra tartó munkabeszüntetésükhöz.

– A hamburgi vonat volt – mondta, mintha a világ legféltettebb titkáról rántaná le a leplet.

– Tényleg? – csodálkozott a csoportunkból valaki, aki úgy érezte, hogy ezzel a csodálkozással tartozunk a német kollégáinknak.

– Mindennap megnézzük a vonatot, amint a távolban elhúz.

– Miért? – ez már igazi kérdés volt, nem volt benne se udvariaskodás, se cinizmus.

– Azért, mert Hamburgba megy. Nem áll meg csak két városban. Az állomásokat, ahol ez a vonat áthalad, kiürítik és lezárják, nehogy valaki butaságot csináljon, mert ez a vonat Hamburgba megy.

Láthattad rajtuk, hogy azon ábrándoznak, hogy milyen lenne, ha valahogy feljuthatnának erre a vonatra, amely elröpítené őket Hamburgba, amely nekik talán nem is egy város volt, hanem egy dédelgetett álom.

A külföld előhívta azt, amit itthon alig éreztünk: a nemzeti összetartást. Ott mindenki azonnal az oltalmunk alá került, aki magyarul beszélt.

– Te tudsz németül? – szólított meg egy szőke lány, aki felháborodottan mesélte a többieknek, hogy milyen kellemetlen esete volt a villamoson.

– Hallottam, hogy vannak itt német szakos egyetemisták is. Mi mat-fizesek vagyunk Szegedről – magyarázta a lány.

– Egy rendőr igazoltatott a villamoson, de egy szót sem értettem abból, amit hadart.

– De mit mondott? – akartam a történet végére jutni.

– Aus weiß, Aus weiß, ismételgette egyre ingerültebben, én meg nem tudtam képzelni, hogy mit francot akar fehérből.

– Nincs itt szó fehérről, az Ausweis igazolványt jelent. Ha gondolod, elmondom, hogy áll össze ez a képzett szó.

– Persze, de csak akkor, ha te meghallgatsz egy matematikai levezetést. Akkor kvittek vagyunk, és nem leszek az adósod.

A szőke lány soha nem tudta meg, hogy a sich ausweisen-t hogyan alakítjuk át főnévvé, én meg életemben sokadszor lemaradtam egy matematikai bölcsességről.

Az a szóbeszéd járta akkor, hogy az NDK-ban minden második ember rendőrségi informátor. Hogy így volt-e vagy sem, azt nem tudom, de azt tapasztalatból tudom, hogy az ottaniak mindenkiben egy potenciális spiclit gyanítottak.

Praktikusabb volt minden bárányban az ordas farkast látni, akkor biztosan nem jutottál bajba.

A kint tartózkodásunk második felében sokat utaztunk, sok barátra tettünk szert, ittuk a sört, számolatlanul ettük a bockwurstot, ritkábban a bratwurstot és megismertünk rendszert, amellyel nem akartunk volna közelebbi ismeretségbe kerülni. NDK-s életünk legalább tíz novellára való anyagot adhatott volna a nagyszerű Jack Kerouacnak.

Egyetemi hallgató koromban Szegeden is volt egy darabka NDK. A mi szemünkben a német tanszék lektora személyesítette meg az első munkás-paraszt német államot, akit nevezzünk az egyszerűség kedvéért keresztnevén Hans Georgnak.

Egy minden örömtől megfosztott embernek tűnt, aki tűréshatárunkat sokszor átlépve hirdette a tőle elvárt NDK-s szólamokat. Mondókája olyan elviselhetetlenül demagóg volt, hogy közben teljesen megfeledkeztünk arról, hogy tanárunk igen szépen, választékosan beszéli a német nyelvet.

Néha ordítani szerettem volna, amikor rezzenéstelen arccal beszélt az NDK rohamos fejlődéséről, a náluk megvalósuló emberhez méltó nőpolitikáról, a nyugatnémet kultúra hanyatlásáról, és a szocialista eszmék rohamos térnyeréséről az NSZK-ban is. Egy új országot építettek ők a szocialista szektorban. Ez sok tekintettben igaz is volt, de elhallgatta, hogy közben megfeledkeztek arról, hogy a régi városokat is rendbe kellett volna hozni. A régi városok többsége olyan lepusztult volt, és maradt is, mintha két napja ért volna véget a háború. Nekik nem létezett Halle városa, de rohamtempóban építették Halle-Neustadt monumentális lakótelepeit.

De térjünk vissza Hans Georghoz, a lektorhoz.

Alig tudtunk róla valamit, de ennél többet nem is akartunk róla megtudni. Tapasztalatunk azt mutatta, hogy ez fordítva is így volt. Azt, hogy a munkaköréhez tartozott-e, hogy kerüljön minden személyes kapcsolatot a hallgatókkal, nem tartanám kizártnak. Nem zárható ki az sem, hogy ő individuálisan is ilyen hülye volt. De ez a feletteseinek tökéletesen megfelelt.

A lektori órákon nekünk, hallgatóknak nem volt nevünk. Azt sem tudtam volna megmondani, hogy tudta-e, hogy engem hívnak, mert nevemen sosem szólított. Nem voltam sem Herr Müller, sem Jóska. Ha az órán egy hallgató szólásra jelentkezett, akkor egyszerűen, – Ja, bitte – volt a megszólítása.

Ha nagyon szenvedtünk az óráin, ha szólni senki sem akart, és mindenki mereven a padlót bámulta, Hans Georg türelmesen kivárt, míg valaki felemeli a tekintetét, és rezzenéstelen arccal felszólította: – Ich möchte Ihre Meinung hören.

Egyetlen kérdés véget vetett ennek az embert próbáló unalomnak.

Halász professzor úr szobájában rendezgettem a készülő szótár egy szócikkének céduláit, amikor a belépő professzor a következő kérdést tette fel nekem:

– Szoktatok ti a német lektorral magyarul beszélni?

A mondatot értettem én pontosan, de olyan meghökkentő volt a kérdés, hogy azt válaszoltam, hogy nem pontosan értettem, hogy kivel beszélünk-e magyarul.

– Ti nem tudtátok, hogy Hans Georg és felesége német regényeket fordít magyarra? – kérdezte a professzor, majd így folytatta:

– Különben is, a lektorunk második ciklusát tölti Magyarországon, öt évet töltött a pesti egyetemen is. Akcentussal beszél ugyan magyarul, de nyelvtanilag majdnem hibátlanul bírja a nyelvünket.

– Akkor értette azokat a durva megjegyzéseket is, amiket magyarul mondtunk egymásnak az ő jelenlétében? – tettem fel az ezután már naivnak tűnő kérdést:

– Efelől ne legyenek kétségeitek! Az első szótól az utolsóig mindent értett. De ne rágódjatok ezen, mindezt magának köszönheti, hogy végig kellett hallgatnia a – gondolom – néha vaskos, személyeskedő megjegyzéseiteket. Illett volna jeleznie, hogy érti, amit mondotok a jelenlétében.

Az egyetem befejezése után sokáig nem hallottam Hans Georgról, meg teljesen el is felejtkeztem róla, mivel egyetlen kellemes emlékem sem fűződött hozzá.

Évekkel később egy nemzetközi tanácskozáson vettem rész Debrecenben, ahol egy kisebb német delegáció is volt a meghívottak között. A német delegáció titkára az a Hans Georg volt, aki egyetemista éveim alatt Szegeden dolgozott, mint a tanszék lektora.

Nemcsak az lepett meg, hogy a volt lektort ott látom a résztvevők között, hanem az is, hogy egy kedvesen mosolygó ember nyújtotta felém üdvözlésre a kezét.

– Nagyon örülök, hogy látom, Herr Müller. Nagyon régen láttuk egymást. Remélem, hogy a tanácskozás során tudunk majd beszélgetni a régi időkről. Mindenre kíváncsi vagyok – folytatta a volt lektor, és majdnem hibátlanul felsorolta az akkori csoporttársaim nevét.

– Bocsánat, ön ismert bennünket név szerint? Ha ezt a többieknek elmesélem, nem fogják elhinni nekem.

– Jaj, Istenem, más idők voltak azok! – sóhajtott a volt lektorunk.

– Igen, más idők voltak azok – ismételtem meg a lektor nagy igazságát.

Annyira a nem várt találkozás hatása alatt voltam, hogy teljesen elfelejtettem, hogy akár magyarul is beszélgethettünk volna…

Van egy történet abból az időkből, amikor szakfelügyelői munkám mellett a szegedi német tanszék külső munkatársa voltam, így volt kellő rátekintésem a középiskolai oktatásra, de képet tudtam alkotni az egyetem német tanszékén folyó munkáról is.

A következő történetet az NDK jobb megismertetése céljából teszem közzé.

Vacsorával zártuk a középiskolai némettanárok országos továbbképzését. Ritkán fordul elő, hogy egy záróvacsorára majdnem minden meghívott vendég elfogadja a szervezők meghívását. Sokan ültük körül a vendégeknek fenntartott hosszú asztalt. A meghívottak között voltak az NDK követségének oktatással foglalkozó munkatársai, a német tanszék több oktatója, no meg a hazai nyelvoktatás számos korifeusa is.

A vendégek között ott volt az egyetem fiatal német lektora is, akit a vendégek üdvözlésekor, a vacsora megkezdése előtt mutattam be kollégáimnak. Lektorunk első külföldi állomáshelye volt az egyetem német tanszéke.

Írhatom tapasztalatlannak, talán naivnak is, de rendelkezett a keletnémetekre akkor egyáltalán nem jellemző vagánysággal is. A fiatal lektor egy váratlan megjegyzésével az est főszereplőjévé lépett elő.

A vacsorát borozás, adomázás követte, kedvesnél kedvesebb történetek követték egymást, amikor a tanszék fiatal lektora, rosszul értelmezve az est kötetlen baráti légkörét egyetlen mondatával halotti torrá változtatta a barátinak vélt estet.

– Kiállíthatnátok a feleségemnek és nekem egy útlevelet, ha már itt dolgozok a jugoszláv határ közelében – barátságos mosollyal próbálta elképesztő mondata után a kővé meredt az NDK-s követségi hatalmasságok szimpátiáját megnyerni.

Soha nem hittem volna, hogy egyetlen mondat hatalmas pofonként a padlóra küldheti a sikeres továbbképzést lezáró esti vigasságot. Egyetlen mondat kijózanította a kapatos vendégeket, azonnal helyrebillent a követség megszokott hivatali rangsora, az NDK-sok a rangidős diplomatára szegezték tekintetüket, hogy kellő tisztelettel hallgassák reakcióját.

– Tessék, mit mondott az elvtárs? – hangzott az első kérdés.

– Arra gondoltam, utazgatnánk a feleségemmel egy kicsit a Balkánon. Mi úgysem jutunk el könnyen oda – eltűnik a lektor arcáról a mosoly, és egy riadt felnőtt próbálta a bizonyítványát magyarázni a modern kor inkvizítorainak. A mosolyhoz alig szokott diplomaták megkövülten fogadták a lektor szavait, aki a fenti megjegyzésére még rá is tett egy lapáttal:

– Ha féltek, hogy lelépünk, leadjuk a gyerekeinket a követségen a kint tartózkodásunk idejére.

– Kit akar leadni Ön a követségen? Ön az NDK követségéről beszél? – fenyegetőzött kérdéseivel a rangidős.

Itt saját szememmel láttam, hogy igazi részegek józanodtak ki egy pár mondattól. A hatalmi gépezet jobban félt, mint maga a megfélemlített, mert, ha valaki, akkor ők tudhatták, hogy egyszer majd megkérdezik, hogy miért tették a barátokat ellenséggé, miért kellett a feleségnek saját férjét feladnia, miért gondolták, hogy a félelem hatalmon tarthatja őket.

Másnap a tanszéken találkoztam a fiatal lektorral, akitől együttérzően megkérdeztem:

– Meghibbant, hogy ilyeneket mondtál tegnap este, teljesen elment a józan eszed.

– Nem hibbantam én meg, de egyszer a pofájukba akartam vágni az egészet, kerül, amibe kerül. Nem érdekel.

Sokba került a kedves lektornak a mondat, mert néhány napon belül értesítették, hogy szeptembertől áthelyezik szolgálati helyét a Szovjetunió egyik távoli tagköztársaságába, az Urálon túlra.