A kis szőke

Joggal kérdezhetné az olvasó, hogy mit keres ez a történet a szerelmi históriák között, mert szó nem volt itt szerelemről, csak egy szép szőke lányról, meg az orosz nyelvről.

Arra sem emlékszem pontosan, hogy a gimi második vagy harmadik éve után voltunk-e a Balaton-parti ifjúsági táborban, de talán nem is annyira fontos a pontos dátum, mert egy évvel később sem lettem volna okosabb oroszból, mint a második végén.

Tájékozódhattunk volna a nyári tábor pontos programjáról, de bennünket csak a szabadidős foci és a fürdés érdekelt. Tudtunk arról, hogy két külföldi ifjúsági küldöttség érkezik majd a táborba, de az ilyen és a hasonló találkozók kimerültek abban, hogy kaptunk egy komszomolos plakettet, meg egy-két képeslapot, a vendégek tőlünk ünnepélyesen átvettek egy pár KISZ jelvényt.

A lényeg az volt, hogy teljesen váratlanul érkezett az orosz csoport a táborba. Nem voltak sokan, talán húszan lehettek. Nem fegyelmezett oszlopban jöttek, ahogy tőlük szokva voltunk, hanem kisebb csoportokban, jókedvűen beszélgetve egymással. Nem is gondolta volna az ember őket egy orosz diákcsoportnak.

A látogatás idejére sem tereltek bennünket a tábor ebédlőjébe, tovább rúgtuk a bőrt a pályán, az orosz diákok pedig a pálya széléről figyeltek bennünket. Laza találkozás volt ez, aki unta a meccsnézést, sétálgathatott a táborban, volt, aki beállt az itteniek közé röplabdázni, voltak, akik egy vízparti padról nézték a fürdőzőket meg a Balatont.

Nagy kitérőkkel jutok csak el egy szőke, törékeny lányhoz, akiről lehet, más nem mondta volna, hogy szép, de nekem megakadt rajta a szemem.

Törékeny volt, de nem sovány. Hogy milyen színű volt a szeme, nem tudom, de azt megjegyeztem, hogy olyan világosnak tűnt, hogy a szín nem is volt érdekes.

A szemében láttam, hogy észrevette, hogy tetszik nekem. Kissé elpirult, amit bátorításnak vettem.

Az első adandó alkalomnál kiszálltam a labda után rohangálók csapatából, hogy keressek egy alkalmat, hogy megismerkedjek a kis szőkével.

Utólagos meglepődésemre nem vártam, hogy a sült galamb a számba repüljön, hanem odaléptem a lány elé, és életemben először kezet nyújtottam egy lánynak.

Részemről több volt ez egy kézfogásnál, a kis szőke sokkal többet is kiolvashatott volna ebből, de idegességemben nem vettem észre, hogy ő is megszorította-e a kezemet.

A lány barátságosan a szemembe nézett, kissé elpirult, szemében vidáman cikázott a kíváncsiság.

A kislány türelme, biztató mosolya dörömbölve követelte, hogy itt oroszul kell megszólalnom.

Innen nem volt számomra visszaút, mert egyetlen olyan orosz szót sem tanultunk a gimiben, hogy bocsánat, elnézést, tévedtem, egyetlen mondatot sem tudtam kinyögni, amit szerettem volna elmondani az orosz lánynak.

Az iskolában tanultakkal nem tudtam megkérdezni, hogy kér-e egy kólát vagy egy szelet sütit, de azt sem, hogy lenne-e kedve úszni egyet a Balatonban. De ez messze nem jelentette azt, hogy nem tudtam oroszul. A fő baj az volt, hogy kizárólag azt akartam elmondani, amit oroszul nem tudtam kifejezni.

Hirtelen belém nyilallt, hogy az első szóbeli orosz érettségi tétel talán kiránthatja a kátyúba rekedt szekeret.

„Joszifnak hívnak, 1946-ban születtem, édesapám a termelőszövetkezet tagja, édesanyám szakács a szövetkezetben.” A lány kedvesen mosolygott, és bólintott, hogy nagyon is rendben van, amit mondtam.

Amikor a tétel azon mondatához értem, hogy a virágzásnak indult az élet a faluban, a szabad parasztok már nem lóval szántanak, hanem modern traktorokkal, mintha szemeivel azt jelezte volna, hogy ez igen, ez már döfi.

Az érettségi tétel vége felé már nem ment olyan folyékonyan a beszéd, mint az elején, mert az órán ritkán jutottunk a tétel végére.

A kislány szép kiejtéssel reagált a mondókámra, nem is beszélt gyorsan, hogy ne legyen problémám a beszédértéssel.

Azzal semmi bajom nem is volt, mert pontosan tudom, hogy egyetlen szót sem ejtett Vlagyimir Iljics Leninről, sem a Tyihij Donról, nem volt szó a vozsgy naródovról, de nem beszélt Gorkij olvasási szenvedélyéről sem. Arról sejtésem sincs, hogy miről beszélt, de azt pontosan tudtam, hogy miről nem.

Beszélgetésünk felkeltette egy pécsi srác érdeklődését, hozzánk lépve így szólt hozzám.

– Nem tudtam, hogy ilyen jól tudsz oroszul. Nem kérdeznéd meg tőle, hogy ki az a barna lány a kosarasok között?

– Azt nem tudom megkérdezni. A gimiben ilyesmit nem tanultunk.

– Akkor miről beszélsz a szőke csajjal ilyen folyékonyan?

Zója Koszmogyemjanszkaja történetét mesélem, a másodikos könyv negyedik leckéjét.

A kedves Zója története után az oroszórákon szerzett ismereteim alapján rövid sétát tettük a kis szőkével a Vörös téren, percekig időztünk a Vaszilij Blazsennij-székesegyházban, de részletesen ismertettem vele a Lenin-mauzóleum történetét, és felkészült idegenvezetőként kísértem az újdonsült ismerősömet a GUM áruház irányába.

Riadt pécsi ismerősömet pedig arra biztattam, hogy van itt elég lány, biztos lenne közöttük egy-kettő, aki meghallgatná, ha elmondaná néhány orosz lecke tartalmát.

– Figyelj, az nehéz lesz. Nekünk nem kellett a leckék tartalmát megtanulnunk, nekünk az olvasmány utáni szavakat kellett bemagolnunk. Szerinted az nagyon gáz lenne, ha azokkal próbálkoznék?

– Lehet, hogy a lányok közül néhányan leráznak, de biztos lesz, aki meghallgat.

A srác egy ideig értelmezte a mondatomat, amikor én fordultam hozzá segítségért.

– Hogy mondják oroszul, hogy valami? Meg akarom kérdezni a lányt, hogy kér-e valamit a büféből?

– Melyik leckében volt a szó? – így a pécsi fiú.

– Te egy jó nagy hülye vagy – amit nem megbántásnak szántam, inkább bosszúság volt, ami kikívánkozott belőlem.

A srác képe felragyogott, és azt javasolta, hogy mondjam azt, hogy sto eta.

– De az kérdőszó.

– Na és ha kijelentő hangsúllyal mondod? Azt talán értheti valaminek, ha beveted a testbeszédet is.

Állok a balatoni ifjúsági tábor árnyas fái alatt egy kedves orosz lánnyal, a többiek álmélkodva látják, hogy folyékonyan nyomom a nyelvet, de nem tudom megkérdezni, hogy kér-e valami édességet a büféből, mert a szükséges szavak egyikét sem ismerem.

Ez lehetne az én bajom, de az sem vigasztal, hogy a táborból senki sem ismeri ezt a fránya szót.

A pécsi srác szívesen segítene, kétszer is felmondja nekem az olvasmányok utáni szavakat, de ilyen szó nincs a szójegyzékekben.

Őrült tempóban kutattam az iskolában tanult orosz szövegekben olyan mondatok után, hogy megtudakoljam, hogy mi a kedvenc időtöltése, jár-e bulizni, azt sem tudtam megkérdezni, hogy jön-e még Magyarországra.

Az iskolai nyelvoktatás morcosan hátat fordított nekem, megtagadta tőlem egy szelíd orosz lány barátságát, röhögött azon, hogy tudom, hogy a tyitrágy ragozásában öt i van, de egyetlen szót sem ismertem, amire szükségem lett volna, de azt igenis el tudtam mondani, hogy Magyarország Népköztársaság, meg azt, hogy itt minden hatalom a dolgozó népé.

Hamar elszállt a néhány óra, amit együtt töltöttünk, és az orosz diákok indulni készültek.

Egyetlen lecke sem maradt a tarsolyomban, amit ne mondtam volna el a szőke szépségnek, aki talán csak azt vette ki az egészből, hogy fűt-fát összehordok, hogy imponáljak neki.

Rólam alig tudott meg valamit, de átismételtük, hogy mikor és hányszor építették át a Blazsennij-székesegyházat, a találkozónk után már nem volt számára ismeretlen az útvonal a Vörös térről a GUM áruházba, meg bárkit felvilágosíthatott volna, hogy mikor nyit az oroszok eme büszkesége.

Válaszolt is a felvetéseimre, de beszédéből egy szót sem értettem. Nem tudtam meg róla semmit, be kellett érnem annyival, hogy ő viszont veretes információkkal lett gazdagabb a saját hazájáról.

Amikor este a táborban takarodóhoz készülődtünk, bejött a sátrunkba a tábor vezetője, és így szólt hozzám.

– Láttam, jól elbeszélgettél az orosz diákokkal. Saját példádon láthatod, hogy érdemes volt keményen tanulni az orosz nyelvet.